Sipos Gergő

író

Miről mesél egy sírfelirat?

Szerző:

Dátum: 2023-04-03

Kategória: Épített emlékek, Helytörténet

A leveleki Molnár-epitáfium.

Nem csupán Levelek település, hanem egész Magyarország kulturális-történelmi kincse, a helyi római katolikus templom északi falán őrzött, a régi vörösmárványba díszes nyelvezettel vésett sírfelirat, idegen nevén: epitáfium. Mielőtt azonban egyéb érdekességeket is bemutatnék, álljon itt a szöveg eredeti, betű- és sorhű átirata, majd az általam vélelmezett értelmezése:

A.M.H.U.I.A. D.I.I.A. (?)

Niczky. NICZKY FERENCZ Cs. és Kir. Udvari
TANÁCSOSNAK
AZ Ország Feö Törvény Tábla
TAGJÁNAK
Örökös Fejedelemhez és Hazájához
hivséges szeretettel egygyeztető
HAZAFIÚNAK
Életének XLIX Esztendejében MDCCXCI ben
Karácson havának XXII dik napján
KISZÓLÍTATOTTNAK
ÉS
Meg Feddhetetlen Életű
s-Alkotóját buzgóan imádó
TÁRSÁNAK
KESSELÖKEÖI MAJTHÉNYI
ÉVÁNAK
Ügyefogyottak
TÁPLÁLÓJÁNAK
Ebben a SZ. Egy Házban
AZ ISTENI Szolgálatnak Kesö Üdökre is
FEN-TARTÓJÁNAK
Életének XLVII Esztendejében MDCCXCV ben
Kis Asszony Havának IV dik napján eVilágbúl
KIKÖLTÖZÖTTNEK
Ezen Leveleki Római Anya-Sz.Egy Ház
Halottas Boltjában
NYUGOVÓKNAK
Ezen Gyászos Emlékeztetö Követ
soha el nem felejthetö
IGAZ BARATTÁNAK
ÉS
senyvedett Tetemeit s Hamvait forróan tisztelö
HITVESSÉNEK
MÁSODIK HITVES TÁRSA
MOLNÁR GYÖRGY
Ezen Nemes Zabolch
és Több Megyék
Tábla Bírája
szeretetének Zálogául
MDCCXCV dik Esztendöben
Álittatta

Értelmezésem szerint a szöveg a mai hangzásában a következő:

Niczky Ferenc császári és királyi udvari tanácsosnak, az ország főtörvénytábla tagjának, örökös fejedelemhez és hazájához hűséges szeretettel egyeztető hazafiúnak, életének 49. esztendejében, 1791-ben, december 22. napján kiszólíttatottnak, és megfeddhetetlen életű és alkotóját buzgón imádó társának, Kesselőkői Majthényi Évának, ügyefogyottak táplálójának, ebben a szent egyházban késő időkre is fenntartójának, életének 47. esztendejében, 1795-ben, augusztus 4. napján e világból kiköltözöttnek, ezen leveleki római anyaszentegyház halottas boltjában nyugvóknak, ezen gyászos emlékeztető követ soha el nem felejthető igaz barátjának és senyvedett tetemeit s hamvait forrón tisztelő hitvesének, második hitvestársa, Molnár György, ezen nemes Szabolcs és több megyék táblabírája szeretetének zálogául 1795. esztendőben állíttatta.

Érdemes elidőzni a szép, régi magyar kifejezéseken, majd ezután vallatóra fogni magát a sírfeliratot, az azon szereplő személyeken keresztül.

Kesselőkői Majthényi Éva: Majthényi Károly (1721-1792) királyi tanácsos, országbírói ítélőmester leánya. A felvidéki Kesselőkői (Keselyűkői) család ősrégi eredetű, az Árpád-kori magyar törzsek egyikéből származtatja magát. Habár kiterjedt rokoni kapcsolatokkal bírtak, de mégis legkülönlegesebbnek mondható, hogy a leveleki kriptában nyugvó Éva hét testvére közül az egyiknek (Jónás Majthényi de Kesselőkeő) unokája nem más, mint a nagy drámaírónk: Madách Imre.

Niczky Ferenc: Magyarország egyik legrégibb családjának sarja. Niczky István Ung vármegyei országgyűlési követ és Kemecsey Anna fia. 1787-ben királyi táblai ülnök volt. Egy 1790. március 30-én kiadott kamarai rendelet “Levelek, Szabolcs megyei helység felét Niczky Ferenc kamarai tanácsosnak resignalta”, “hűséges szolgálatai jutalmául, érdemeiért és bizonyos pénzbeli szolgáltatásért”. Ezt a birtokot kaphatta meg hozományként Molnár György, miután feleségül vette Nicky Ferenc özvegyét, Majthényi Évát. Mivel azonban Niczky Ferencnek korábban is voltak birtokai Leveleken, ezért valószínűsítem, hogy ő lehetett a Molnár-kastély néven ismert nemesi kúria építtetője.

Molnár György (1752. november 30 – 1820. október 01.): a Leveleki Molnár család eredetét tekintve, (a Reiszig-féle nemesi gyűjtemény alapján) közkeletű vélekedés, hogy a “Duna mellékéről” származnak. Ezzel szemben címereslevelük, melyet I. Lipót császártól 1703. március 08-án kapott Molnár János (Molnár György nagyapja) Gyulaházán került kihirdetésre, majd 1758-ban Nagykállóban lett hitelesítve. Az, hogy pontosan miért kapták nemességüket nem megnyugtatóan tisztázott (legvalószínűbbnek tartom, hogy a török kiűzése kapcsán, de ebben az időszakban nem volt ritka a pénzért vásárolt nemesség, és a címereslevelek hamisítása sem – ez utóbbit hivatott tisztázni az 1758-as hitelesítés). Az azonban egyre bizonyosabbnak látszik, hogy Molnár György, Niczky özvegyével kötött házassága útján szerzett vagyont, viszont a “Leveleki Molnár” családot már második feleségével, Gróf Szárhegyi Lázár Katalinnal (1783-1856) alapította.

A Molnár-epitáfium a Niczky és a Molnár család címereivel.

Forrásjegyzék:

  • Nagy Iván: Magyarország családai
  • Geni adatbázis
  • Magyar Nemzeti Levéltár: HU MNL OL E 156 – a. – Fasc. 156. – No. 057.
  • Urbéri Tabella – Levelek, 1773.
  • SZABOLCS VÁRMEGYE NEMES CSALÁDAI. Irta dr. ifj. Reiszig Ede, revid. Csoma József
  • Molnár János címereslevele: MNL: HU-MNL-OL-R 64-2.-417.

Húsvéti locsolóvers

Szerző:

Dátum: 2023-03-31

Kategória: Néprajz

Régi adósságom törlesztem azzal, hogy – így húsvét közeledtével – közreadom azt a locsolódóverset, amivel immár harminc esztendeje gyűjtöm a hímest. Leveleken hallottam, leveleki öregektől tanultam, mivel pedig máshol nyomát nem találtam, ezért – amíg az ellenkezőjét valaki nem bizonyítja – leveleki, (de mindenképp nyírségi) néprajzi értékként tekintek rá.

Mély gyászba borult Isten kék ege
Behomályosodott a bánya ürege.
Tizenkét tanítvány térden imádkozik,
Az angyal az égben rajtuk siránkozik.
Viszik Jézust, viszik, sok gúnyoló szóval,
Koronázzák, koronázzák töviskoronával.
Mikor felfeszítették a nagy Golgotára,
Még az ég is megrendült annak látására.
Most már minden leány egy pár hímest adjon,
Hogy locsolódásom abba ne maradjon!
Emlékembe vésem neveteket,
Az Úr Jézus áldjon meg benneteket!
Feltámadt Krisztus!

Szakrális emlékek – kőkeresztek

Szerző:

Dátum: 2022-07-21

Kategória: Épített emlékek, Néprajz

A népi vallásosság megkülönbözteti a templomoknál, sírkertekben emelt – általában fogdalmi – kereszteket az úgynevezett útmenti keresztektől (crux viator). Utóbbiak különösen érdekesek, mert egykor szakrális jellegük mellett a tájékozódást is szolgálták, földrajzi, települési határokat jelöltek, útbaigazítást adtak.

Leveleken öt kőkeresztet ismerünk, melyek a szokás szerint egykori állíttatójuk nevét viselik:

Görögkatolikus-kereszt. Egykor nagyon fontos helyen a IV.-sz. főfolyás (korábbi malomárok, kanális) és az Apagy felé vezető út kereszteződésénél található. A legtipikusabb útmenti, határjelző keresztünk.

N. Lengyel-kereszt. A Kossuth Lajos utcán található. Állíttatásakor nem településhatárt jelölhetett, sokkal inkább a Máriapócsra vezető zarándokút miatt volt fontos (a zarándokok imádkoztak minden útmenti kereszt előtt).

Udvarhelyi-kereszt. A temetőkert közepén, dombtetőn. Érdekessége, hogy állíttatójának korábbi férje, szintén állított keresztet Leveleken, a görögkatolikus templom kertjében.

Bacsó-kereszt. A római katolikus templom kertjében található.

Lengyel-kereszt. A görögkatolikus templom kertjében. Állíttatója újraházasodott, második felesége már az ő emlékére állított keresztet a temetőkertben. Legrégebbi keresztünk, felirata a festés miatt sajnos nehezen olvasható.

Az útmenti keresztekkel kapcsolatos szokásvilágról következőképpen tájékoztat a Magyar Katolikus Lexikon:

Az kereszteknek asszonyok, lányok viselik gondját. Ált. szombatonként friss virágot visznek hozzájuk, halottak napján gyertyát égetnek a tövükben. Az keresztek előtt elhaladó férfiak megemelik kalapjukat, keresztet vetnek. Asszonyok együtt imádkoznak előtte, koszorút helyeznek el rajta, térdelve – többek között – esőért könyörögnek. Búcsújárások útvonalába eső kereszteket énekkel és imákkal köszöntenek, az útmenti keresztek tehát hagyományos megállója, állomása a zarándokútnak. – A változó időpontú Áldozócsütörtök előtti hétfőt, keddet és szerdát körösztjáró napoknak nevezi az egyház és a nép egyaránt.

Leveleki zarándokút

A település központjából indulva, a fenti sorrendben a kőkeresztek gyalog vagy kerékpárral, körtúraszerűen meglátogathatók. A távolság 6 km, amely másfél óra alatt teljesíthető. Külön érdekessége, hogy érinti a Molnár-kastély és a Vörösmarty utca kereszteződését, ahol egykori fontos szakrális emlékünk, Nepomuki Szent János szobra állt, melynek sajnos a XX. század közepén nyoma veszett, hasonlóan számos útszéli keresztünkhöz, melyeket a régi térképek még jelölnek, de ma már nem találkozhatunk velük.

Forrásjegyzék:

Magyar Katolikus Lexikon
Magyar Néprajzi Lexikon

A leveleki sortűz

Szerző:

Dátum: 2022-07-21

Kategória: Helytörténet

A XX. század elején Levelek meglehetősen szegény település volt, ezt pedig csak súlyosbította a különböző ideológiák vihara és az I. világháború utáni általános gazdasági hanyatlás. Mindezek forradalmi szerveződést hívtak életre. 1918. november 2-án megalakult a község Nemzeti Tanácsa, terveik között pedig a következőket olvashattuk: 21 hadiözvegy elsikkasztott segélyének folyósítása, élelmiszerosztás az uraság raktáraiból és hat család lakhatásának rendezése, akik fölbe vájt kunyhókban tengődtek. Történt azonban más is: a háborúból hazatért katonák – akik fegyverüket is magukkal hozták – úgynevezett „vörösőrséget” szerveztek.

A következő néhány napról, a javarészt 50-es, 60-as évekbeli források – jellegükből adódóan meglehetősen egyoldalúan – tájékoztatnak, ezért itt csak a tényekre igyekszem szorítkozni.

November 4-én egy bizonyos Komjáthy főhadnagy különítménye igyekezett lebeszélni a falu népét a forradalmi szervezkedésről – sikertelenül. A levelekiek elkergették őket. Erre válaszul november 5-én a megerősített Komjáthy-különítmény körbevette a falut, és az utcákat végigjárva a férfiakat a főtérre vitték. Itt azonban a leveleki „vörösőrök” a házak között megbújva már korábban fegyveres állásokat vettek fel.

Ismét propagandabeszéd hangzott, majd ennek mentén heves vita alakult ki, amely tragédiába torkollott: Besenyőd felől vágtában egy katonai szekér érkezett, rajta géppuska, ami tüzet nyitott az ott álló férfiakra. Dudás József és Csendi István kapott halálos lövést. A házak között megbúvó leveleki „vörösőrök” viszonozták a tüzet, megölve a géppuskást és a kocsist, de a lőszer hamar elfogyott. A Komjáthy-különítmény elfogta, és a kanális (ma IV. számú főfolyás) partján sorba állította őket bejelentve a tizedelést, de végül, valamilyen ismeretlen okból megkegyelmeztek nekik.

Dudás József nevét olvashatjuk a Hősök-terén állított I. világháborús emlékművön. Görögkatolikus halotti anyakönyvében halál okaként a következő bejegyzés szerepel: „tüdőlövés, a forradalom áldozata”. Csendi István halotti anyakönyvét nem leltem fel, de az a tény, hogy az emlékművön sem szerepel, azt sejteti, hogy talán nem leveleki lakos volt. Úgy tudom az egykori tanácsháza falán márványtábla emlékezett rájuk, de a felújításkor ennek nyoma veszett.

Az I. világháborús hősi halottak nevei a leveleki emlékművön, közéjük sorolva Dudás Józsefet is.

Forrásjegyzék:

Gesztely Nagy Zoltán: A leveleki sortűz, Szabolcs Szatmári Szemle III. évfolyam, 1968
Kelet-Magyarország, 1968. március 3. (25. évfolyam, 53. szám)
Kelet-Magyarország, 1968. november 29. (25. évfolyam, 280. szám)
Nyíregyházi Egyházmegye Levéltára – Dudás József halotti anyakönyvi kivonata

Csodálatos jelenések

Szerző:

Dátum: 2022-04-22

Kategória: Néprajz

Habár a leveleki ember köztudottan szorgalmas, de a határban szétnézve mégsem fogad manapság senkit olyan látvány, mint 1907 júniusában, ahol – a beszámolók szerint -, “ezrivel tolong a nép”. Mi történt? Csak annyi, hogy egy hónapra zarándokhely lett a mai víztározó helyétől délre elterülő marhalegelő, annak is egy kivágott fűzfa dücskője, amelynek sarjadó hajtási között – állítólag – megjelent Szűz Mária. Milyen volt? Erről így írnak:

“Piros cipő, szivárványszínű széles öv, égszínkék ruha, derék, hosszú lebontott haj a palástszerüleg ömlik el hátán s majdnem a földet éri, feje körül fényes dicssugár, nyakában kereszt és olvasó.”

Legalább is egy csordás ezt állította. Más szemtanúja az esetnek ugyanis nem volt (hacsak nem lehet szemtanúk közé sorolni azt a vak, apagyi asszonyt, akihez ottjártakor szólt a Szent Szűz s gyógyulást ígért neki). Mindezek ellenére, a csoda híre a legnagyobb dolgogidőben is idevonzotta a zarándokokat, akik naponta nagy számban, szekerekkel érkeztek, még Máriapócsról is. Vasárnaponként különösképpen. Egy alkalommal, még Molnár Gyula tekintetes úr is elment imádkozni a dücskőhöz és már ott tartott a dolog, hogy kápolnát emelnek a leveleki marhalegelőn, ám ekkor megtörtént az, ami miatt az eset igen jól dokumentált lett: az apagyi református lelkész feljelentést tett az ügyben csalás miatt. Amikor ugyanis személyesen a csoda helyszínén járt a saját leírása szerint “fanatikus, vakhitű, ókori lelki sötétségben ülő” asszonyokkal találkozott, akik mindenféle pénzeket szórtak adományként a dücskőre, melyek aztán az éjszaka folyamán utolsó fillérig eltűntek. Így azt a dücskőt, egy hónapnyi búcsújárás után hatósági parancsra kivágták, s a zarándoklat megszűnt.
Habár az is ritkaság, hogy jelenést vélnek látni egy településen, de Levelek ebben is különleges, ugyanis egy másik ilyen eseményről is beszámolnak a források. Ezt azonban a keresztény történetek között hiába keresnénk, ám ha fellapozzuk a zsidó történeteket, a nagykállói csodarabbiról szóló egyik elbeszélésben érdekes dologra bukkanhatunk.
Történt ugyanis, hogy a ‘kállói csodarabbira egy fiatal fiú nevelését bízták, s amikor az felnőtt, a rabbi sehol nem talált számára megfelelő menyasszonyt. Kétségbeesetten kóborolt a környéken, amikor nem várt segítséget kapott egy jelenés formájában:

“Az idegen felemelte a kállói papot, homlokon csókolta és súgott valamit a fülébe. Azután botjával odamutatott a távol szendergő parasztházak felé, ahol Levelek községe szunyadt fehér házaival a nagy éjszakában. (…) Reb Sáje Áron rögtön kitalálta a jelenésből, hogy ez bizony sem manó, sem rabbi, sem utazó nem volt, hanem maga Elje nove, Illés próféta az, ki utjukat állta ott a leveleki országúton.”

A történet szerint egy szegény, leveleki zsidó lányához vezette Illés próféta a rabbit, így megtarthatták az örömteli eseményt, ami “leveleki mennyegző” néven került be az irodalomba. Ennek dátuma 1770 volt, a Mária-jelenésé pedig 1907. Ha ez így folytatódik, talán nem árt mostanság nyitva tartani a szemünket. Ki tudja kivel találkozunk legközelebb?

Forrásmunkák:

Szabolcsi Lajos – Leveleki mennyegző. Egyenlőség k., Budapest, 1919.
Nyírvidék, 28. évfolyam, 27.-29. szám. 1907.
Szamos, 39. évfolyam, 56. szám. 1907.
Protestáns egyházi és iskolai lapok, 50. évfolyam, 31. szám. 1907.

A leveleki aranykincs

Szerző:

Dátum: 2022-04-22

Kategória: Helytörténet

1922-őt írunk. Egy névtelen pesti polgár, aki soha nem hallott Levelek nevű településről, éppen vacsoráját költi és mellé lámpavilágnál „Az est” című, akkoriban rendkívül népszerű napilapot forgatja. Innen értesül Levelekről, és őt követve néhány napon belül az egész ország, ugyanis minden valamirevaló napi- és hetilap lehozta a szenzációt: egy leveleki szőlősgazda, bizonyos Vad András aranykincseket talált a földjén. A „leveleki aranykincs”, így került be az akkori köztudatba. Pedig az csak félig-meddig leveleki kincs! Vad András ugyanis kemecsei lakos, a földje pedig Ófehértó és Levelek határán fekvő szőlőhegy, ami a Nyírség vizeinek elvezetése előtt csaknem megközelíthetetlen volt, így a bronzkorban tökéletes búvóhelynek számított, ahogy kiemelkedett a környező ingoványból. Minden bizonnyal ekkor rejtették a földbe azt a cserépedényt, ami a csaknem egy kilogramm súlyú, 17 aranyhuzalt és 9 aranykarperecet rejtette, mely utóbbiak közül egyik különösen értékes, míves munka.

A Nyírvidék korabeli tudósítása az esetről

Ami miatt azonban magukénak érezhetik a levelekiek ezt a kincset, az a tény, hogy a leveleki községháza akkori dolgozói felismerve ennek jelentőségét, értesítették erről az alispánt, aki a Nyíregyházi Múzeumnak adta át a leleteket. Vad Andrásnak ugyanis fogalma sem volt róla, hogy mit talált, olyannyira, hogy egyes források szerint az aranykarkötőket rézdrótnak hitte és azokat a disznói orrába akarta fűzni karikának. A történet azonban itt nem ért véget, sőt innen vált érdekessé, ami további érdeklődésre serkentette a közvéleményt. A múzeum ugyanis 350000 koronát ajánlott a leletért (abban az időben a kincsek megtalálóját, sőt az azt rejtő földterület tulajdonosát is jutalom illette), Vad András azonban ügyvédet fogadva 2000000 koronát követelt, amit a múzeum képtelen volt kifizetni, így a lelet megőrzésre a Pénzügyminisztériumhoz került. Két évig tartó pereskedés után, végül az ékszerek visszakerültek a Nyíregyházára, Vad András pedig megkapta a szépen csengő kettő millió koronát, ám az akkori infláció miatt annak értéke akkor már kevesebb volt, mint a múzeum által korábban felajánlott összeg, és ebből még az ügyvédi költségeket is ki kellett fizetnie.

Vad András házassági anyakönyvbejegyzése

Forrásjegyzék:
Az Est, 1922. október 27. (13. évfolyam, 245. szám)
Nyírvidék 1922. október 27. (43. évfolyam, 247. szám) és
Nyírvidék 1923. május 4. (44.. évfolyam, 100. szám)
Magyar régészet az ezredfordulón. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Teleki László alapítvány, Budapest, 2003. 173. p.
A Jósa András Múzeum weblapja (2020.08.23.)

A titokzatos Leveleki Síje

Szerző:

Dátum: 2022-04-22

Kategória: Helytörténet

A Baktalórántházi Járás földrajzi neveit bemutató tanulmány arról tájékoztat, hogy a Levelek határában található úgynevezett Pókahegy-tanya, amely nevét onnan kapta, hogy “egy öreg zsidó birtoka volt, akit a gyerekei apókának szólítottak”. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez az öreg zsidó, nem lehet más, mint az én régi ismerősöm, aki Levelekről szóló olvasmányaimban minduntalan előbukkan, a titokzatos, mesés gazdagságú Leveleki Síje. Annyi bizonyos, hogy a Pókahegy-tanya valóban módos uradalom lehetett, mert egy bűnügyi jelentés szerint saját ispánja volt, bizonyos Roseuberg Ferencz, aki szerencsétlen módon hasba lőtte magát ott, egy töltött fegyverrel.

Más földrajzi név is őrzi emlékét: a Magyar Királyság második katonai felmérését (1819–1869) böngészve azt láthatjuk, hogy a Levelektől délre elterülő hatalmas (ma már nem létező) erdőség neve Síjei-erdő. A korabeli dokumentumok tanulsága szerint vármegyeszerte voltak birtokai, 1872-ben pedig ott volt a legtöbb adót fizetők névsorában, ráadásul igazán előkelő helyen:  még a Molnár-családtól is gazdagabban.

Leveleki birtokáról szintén egy bűnügyi újságcikkből kapunk tájékoztatást. Történt ugyanis, hogy egyszer fegyverrel rabolta ki két fegyveres, akiket a nagyszámú személyzet sem tudott megállítani (sáfár, szakácsnő, ispán – akit akkor meg is lőttek, gazdatiszt és negyvenfőnyi cselédség van megemlítve, mindez éjszakai szolgálatban). Az erőszakkal felnyitott Wertheim-kassza tartalma pedig háromezer forint készpénz és százezer forint értékű papiros, amelyből csak a készpénzt vitték el. Akkori mértékkel mérve, elképesztő vagyon.

Vajon ki volt ő valójában? Honnan ez a gazdagság? A forrásaink sajnos szűkösek. Annyit azonban tudunk róla, hogy eredeti vezetékneve Lichtblau volt, a “síje” pedig amolyan ragadványnév lehet, ami a zsidó kultúrában valamiféle szent embert jelent. Születéséről nincs pontos adatunk, a halálozásáról csak annyit tudunk, hogy 1888-ban történt és “nagyszámú család maradt utána”.

Egy helyen azt írják róla, hogy

“…vagyon nélkül lépett az élet küzdőterére és legalább is másfél millió forintnak összegyűjtése s több mint nyolczvan életév után szállott a sírba. Végtelenül takarékos volt, de nem nélkülözött. Soha életében beteg nem volt. A maga igényei szerint jól és kényelmesen élt, egy kissé kövér is volt.”

Mit jelent az, hogy a maga igényei szerint jól élt, ugyanakkor takarékos is volt? Erre egy rövid, tréfás anekdotából kapunk választ, miszerint egyszer három napra Pestre utazott, s ott mégis csupán 30 krajcárt költött. Hogyan? A városban gyalog járt, borravalót nem adott, szállást rokonaitól kapott, az ételt pedig otthonról vitte magával. Pénzt ezekért nem fizetett. Mire költötte hát akkor a 30 krajcárt? – kérdezték csodálkozva ismerősei. Ő pedig komolyan válaszolta: “naponként két ötkrajczáros kubaszivart élveztem, ami három nap alatt az emlitett összegbe került”.

Leginkább azonban jóténykodásairól ismert. Nem csupán az izraelita, de más vallás oktatásügyét is támogatta Nyíregyházán, de máshol is, szerte a megyében. Leveleken a római- és görögkatolikus templomok felújítására és az első iskola építésére is adományozott (igaz, ez utóbbit fia jegyzi, ám a tőle örökölt vagyonból). Alapítványa a halála után harminc évvel is rendszeresen támogatta egy-egy szegény, de arra érdemes leány házasságát. Nyughelyéről nincs információ, de az bizonyos, hogy egyik fiát, és annak feleségét a leveleki izraelita sírkertben helyezték örök nyugalomra. Talán őt magát is, de ennek megerősítését nehezíti, hogy a vonatkozó dokumentumok hiányosak, nehezen hozzáférhetők, a kertben lévő sírköveket pedig az idők során ismeretlenek megrongálták vagy ellopták, így téve szegényebbé településünket.

Leveleki Síje neve egy korabeli telekösszeírásban

Forrásjegyzék:

Levelek adóközség házbirtokosainak névjegyzéke, 1870
Magyar Királyság (1819–1869) – Második katonai felmérés
Mező András: A baktalórántházi járás földrajzi nevei. Szabolcs-Szatmár megyei Népművelési Tanács – Nyíregyházi Tanárképző Főiskola nyelvészeti tanszéke, 1967
Nyírvidék 1885. június 5. (8. évfolyam, 23. szám)
Nyírvidék 1891. augusztus 23. (12. évfolyam, 34. szám)
Nyírvidék 1900. július 12. (21. évfolyam, 24. szám)
Nyírvidék 1905. március 26. (16. évfolyam, 13. szám)

A leghíresebb leveleki

Szerző:

Dátum: 2022-04-22

Kategória: Helytörténet

Habár Levelek település szülöttei között szép számmal találunk saját hivatásuk révén széleskörűen ismert személyeket, ám ha közülük egyet ki kellene emelnem, úgy mindenképpen Molnár Ágostonra esne a választásom. Kastélyunk feltételezett építtetőjének, Molnár Györgynek másodszülött fiaként, 1808. október 8-án született Leveleken. Gyermekkorát a településen, minden bizonnyal jómódban töltötte, szülei kiemelkedő színvonalú oktatást biztosítottak számára, ezt bizonyítja vonzalma a tudományok és művészetek iránt. Fiatalon, 1831-ben feleségül vette a nyírmadai, nemesi származású Báji Patay Piroskát. Házasságuk sajnos gyermektelen maradt, de tisztes helytállással és nagy szeretettel igazgatták a családban nevelkedő rokon gyermekek életútját.
Az 1848-as esztendő számára is hatalmas változásokat hozott. Tagja lett Szabolcs vármegye nemzetőrséget szervező küldöttségének, majd ennek sikertelensége után a Honvédsereg szervezésében, a Nagykállói Hadfogadó Bizottság osztott rá szerepet. Részt vett az újoncilletékek meghatározásában és Levelek település, valamint annak környékén szervezett újoncozásban is. Ezt követően, a szabadságharc nagy része alatt, mint élelmezési kormánybiztos tevékenykedett. A feladat nehéz volt, számos esetben szembesült azzal a problémával, hogy a hadi étkeztetésre szánt alapanyagok hiánya mellett, a képzett munkaerőt (pl. sütőasszonyokat) is nehéz volt felkutatnia. A fennmaradt dokumentumok alapján több alkalommal is saját vagyonából kölcsönzött a hadialapnak a honvédek ellátása céljából, tudván, hogy kevés reménnyel kecsegtet az, hogy pénzét egyszer visszakapja. Vagyona ekkor megcsappant. 1849. július 27-én a Nyíregyháza melletti Sóstó fürdőjén személyesen tájékoztatta Görgey Artúrt, ám a tábornok e jelentés miatti elégedetlenségének hangot adván, börtönbe záratta, ahonnan Bónis Sámuel közbenjárására szabadult. Néhány nappal a Világosi fegyverletétel előtt, mint főhadnagy, tagja lett a Védsereg frissen szerveződött 139. zászlóaljának, de nincs rá adatunk, hogy e rövid idő alatt tényleges harci cselekményekben, ütközetben részt vett volna.
A szabadságharc után Leveleken és környékén lévő birtokait felügyelte.
1862-ben megözvegyült, feleségét Debrecenben temették el, akinek a sírja felett mondott gyászbeszéd nyomtatásban is fennmaradt.
A „magyar színügynek igaz, lelkes támogatója”-ként, gyakori látogatója volt a debreceni előadásoknak, itt ismerkedett meg a fiatal, mindössze 20 esztendős operetténekesnővel, Libera Gizellával, akit 1866-ban eljegyzett, s csak jóval később, 1878-ban vett feleségül.
Később a Szabolcs Vármegyei Honvédegylet, majd az Országos Erdészeti Egyesület, a Szabolcsmegyei Régészeti Egylet tagja, illetve 1887-ben a Szabolcsi Hitelbank elnöke lett.
Régészet iránti szenvedélyének gyümölcse számos olyan katalogizált lelet, amit adományaként ma is a Józsa András Múzeum őriz, s amelyeknek nagy részét kedvelt birtokán a ma már nem létező Kis-Besenyőd tanya településen talált. Itt helyezték örök nyugalomra 1890. szeptember 16-án bekövetkezett halálát követően. Sírját az idők során feldúlták, kifosztották, ám sírköve épségben megmaradt, kriptájának boltíves falai ma is állnak.

 

Forrásjegyzék:

Bene János (szerk.): A szabolcsi honvédek Aranykönyve 1848-1849 – A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 69. (Nyíregyháza, 2013)
Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849), Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998.
Bona Gábor: Az 1848/49-es szabadságharc tisztikara / Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban
Czégek kézikönyve Budapest, 1887
Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei. (Jósa András Múzeum Kiadványai 2. Budapest, 1958)
László Géza: Szabolcs vármegye 1848/49-ben – A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 22. (Nyíregyháza, 2000)
Leveleki Molnár Ágoston úr szeretett nejének, néhai Báji Patay Piroska asszonynak emlékezete. Debreczen, 1862.
Lukács Ödön: Nyíregyháza története (Nyíregyháza, Jóba, 1886)
Magyar Színművészeti Lexikon 1929-1931 (szerk. Schöpflin Aladár)

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén